Április.
Az évszak, amikor a sakura virágzik. Gyönyörű látvány. Ahogy
legalább ilyen gyönyörű volt nap, mint nap felsétálni a sakura fákkal ültetett
úton, ami a Starlight Gimnázium felé vezetett. Három évig jártam ebbe az
iskolába, pontosabban az alsó-középiskola három évét. Most lennék másodéves
felső-középiskolában, de már magántanuló vagyok. Ezt is kijárhattam volna
ugyanebben a suliban, mert ugyan mindkét képzést kínálja, a műkorcsolya karrierem
miatt inkább ezt az utat választottam. Így csak hetente kétszer kell bejárnom,
akkor is csak azért, hogy elkérjem a tananyagot attól a tanárnőtől, aki
osztályfőnököm lenne, s aki alsó-középben is vezette az osztályunkat.
Ma is ilyen napnak néztem elébe,
viszont szerencsére nem becsengetésre, hanem csak a második órára kell beérnem,
mert az osztályfőnöknek akkor van lyukas órája, nekem pedig délután van
edzésem, így ez pont jó időpont. A vonaton sincsenek sokan, és sietnem sem kell.
Mivel nem épp az iskola közelében élek, vonatoznom kell, hogy odajussak, és
csak utána jön a sakurákkal végigültetett út. Unottan ültem a vasútállomás
egyik padján, élvezve a friss tavaszi levegőt, és a kellemes szellőt. Rajtam
kívül csak pár ember várakozott még, akik hozzám hasonlóan elég ráérősen
olvasgattak valamit, vagy bújták a telefonjukat. Sehol egy egyenruhás, velem
egykorú diák, akiktől minden reggel megtelik élettel az állomás. Régen én is
közéjük tartoztam, na de most? Nem mintha bánnám, csupán vannak dolgok, amik
hiányoznak. A legtöbb gyerek utálja az iskolát, és való igaz, hogy én sem
szerettem, de furcsa nélküle az élet.
Még volt idő a vonatom
érkezéséig, ezért a kedvenc könyvemet olvastam, amit már rengetegszer
elolvastam, ám egyszerűen nem tudom megunni, s a legtöbbször magamnál is
hordom. Természetesen a korcsolyáról szól, és a műkorcsolya történelem egyik
fontos képviselője írta. Azonban bármennyire is imádtam ezt a könyvet, pár
oldal után meguntam, s már a lábam is elzsibbadt az üléstől, ezért felálltam,
majd nekidőltem az egyik tartóoszlopnak. Lehajtott fejjel bámultam a betont,
néha-néha felpillantva a kalapom alól. Nem szeretek így öltözködni, főleg
ilyenkor tavasszal, de annak érdekében, hogy az emberek ne ismerjenek fel,
muszáj. Szó sincs róla, szeretem a rajongóimat, csak szeretnék némi kis
magánéletet.
A gondolataimat a hangosbemondó
szakította félbe, miszerint már csak öt perc van a vonatom érkezéséig. Sajnos
mindig is kíváncsi természetű voltam, ami nem mindig vált előnyömre. Nos, most
szintén ez történt. Gondoltam, ha öt perc múlva beér a vonat, akkor már nem
lehet olyan messze, így volt bátorságom kicsit kijjebb merészkedni a peronon és
picit kihajolni, hogy megnézzem nem-e látszik már a szerelvény a távolban. Ám
ez mégsem volt olyan jó ötlet, hiszen fújt a szél, és azzal a hirtelen
mozdulattal, ahogy visszahajoltam, a kalap már le is repült a fejemről.
Gondosan alátűrt hosszú hajam lazán omlott a hátamra, ami aztán tovább
lengedezett a levegőben. Ennyit arról, hogy elvegyülök a nem létező tömegben.
Elég feltűnő hajszínnel rendelkezem, amit állítólag anyai ágon örököltem a
nagymamámtól, akire már sajnos nem emlékszem kristálytisztán, hogy pontosan
milyen is volt. Azt mindig is tudtam, hogy pont az ország másik végén élt, de
azóta, hogy anyám eltűnt, semmit sem lehetett hallani róla. Lehet, hogy már
egyikőjük sem él, sosem derült ki, és valószínűleg nem is fog. Megtanultam
normálisan kezelni ezt a helyzetet, tudok róla beszélni, ami nagy eredmény,
ahhoz képest, hogy régebben hallani sem akartam erről a témáról.
A nagy hajzuhatagomat az arcom
sem úszhatta meg, miután kitűrtem a látóteremből az összes tincset, kapkodva
néztem körbe a kalap után, amit sehol sem láttam. Azt gondoltam ennek már
mindegy, kénytelen leszek akkor így eljutni az iskolához, ami valószínűleg fél
óra helyet több időt fog igénybe venni. Azonban ez a gondolatom egy pillanat
alatt elszállt, amikor megláttam egy srácot a velem szemben fekvő peronon,
hatalmas mosollyal az arcán, kezében a kalapommal. Egy ideig csak bámultam ki a
fejemből, talán úgy fél percig, majd ránéztem, s a tekintetünk találkozott. Ő
továbbra is csak vigyorgott, míg én nem bírtam levenni róla a szemem. Ekkor viszont
minden eltűnt, ugyanis hirtelen egy vonat érkezett be az előtte lévő vágányra,
ezzel eltakarva az idegen fiút. Kénytelen voltam beletörődni, hogy azt a
kalapot már sosem kapom vissza. Pedig szerettem, egyik kedvencem volt.
Figyeltem, ahogy az emberek váltják egymást, a fel- és leszállással, végül
szomorúan sétáltam vissza a padhoz, amikor láttam, hogy a szerelvény
távozásával a kalap megmentője is eltűnt. Leültem, miközben próbáltam a hajamat
úgy tűrögetni, hogy ne lógjon a szemembe, és ne is legyen túl feltűnő. Nem volt
egyszerű történet, de valahogy sikerült megoldanom. Pluszba egy napszemüveget
is felvettem mellé, hogy ha már a hajam látszik, az arcom ne legyen annyira
felismerhető. Fejemet hátradöntve a pad támlájának, lehunytam a szemem, s úgy
vártam tovább. Ez kellemes érzéssel töltött el, ezért szinte észre sem vettem,
amikor valaki lekapta rólam a napszemüveget. Arra lettem figyelmes, hogy jobban
süti a szememet a nap, amit hunyorogva próbáltam kinyitni.
- Így már jobb? – hallottam meg egy még
számomra ismeretlen hangot, közben pedig éreztem, hogy már nem bántja a
szememet az üde napfény, mert valaki eltakarta.
Felnéztem.
Felnéztem, hogy lássam ki áll előttem. Meglepetésemre a már ismerős arcot
pillantottam meg, a túloldali fiút. Egyből az jutott az eszembe, hogy most
miattam késte le a vonatát, tehát muszáj volt elnézést kérnem tőle.
- Igen,
köszönöm. Viszont most miattam lekésted a vonatod, ne haragudj. Nem kellett
volna miattam fáradnod.
- Á,
semmiség. Most ahogy jöttem át ide, láttam az aluljáróban kiírva, hogy nem is
jó vonatra vártam – nevette el magát, mire én is elmosolyodtam.
- Hová
szeretnél menni, ha szabad megkérdeznem? – érdeklődtem, mert olyan kis
elveszettnek tűnt.
- Az
Otonokizaka Középiskolához. Új vagyok a városban, és ma fogok beiratkozni.
Persze, ha el is jutok odáig. Tudod merre van?
-
Persze. A kettes vágányról megy arrafelé vonat, te pedig az ötösről vártad –
próbáltam gúnyolódni.
- Jól
van, na, megnéznélek téged is egy idegen városban. Különben is, legalább lett
egy jó kalapom- mondta vigyorogva, majd a fejére húzta a kalapot. –Ugye, hogy
jól áll? Várj, inkább ne is mondj semmit, tudom rá én is a választ – húzta ki
magát büszkén.
Látszik,
hogy van humora. Szeretem az olyan embereket, akik megtudnak nevettetni. Magam
is meglepődtem, hogy mennyire feltudta dobni a délelőttömet. Közben a távolból
már lehetett hallani az érkező vonat hangos dudálását.
- Nahát,
valaki nagyon vicces kedvében van ma, ahogy látom! – álltam fel, közben elnézve
a távolba.
- Amúgy
most, hogy így rád nézek, tuti, hogy láttalak már valahol, csak nem tudom hol –
gondolkozott el.
Árnyék
terítette be az egész látóteret, a napfénynek nyoma veszett. Megérkezett a
vonat, ami eltakarta a meleg napsugarakat. Ideje volt indulnom, különben
elkésem.
- Addig
jó, amíg nem tudod – vettem le a fejéről a kalapot, s felszálltam a vonatra.
Meglepetten
fordult meg, hogy magára hagyom tehetetlenül. Adtam neki némi útbaigazítást,
úgy gondolom nem olyan szerencsétlen, hogy ezek után eltévedjen. Ha leszáll a
vonatról, minden utcasarkon ki lesz írva, merre találja az iskolát. Az üvegen keresztül
még kacsintottam rá egyet, miközben integettem is neki. Élveztem ezt a
beszélgetést, tetszett, hogy nem ismert fel, s hogy nem kérdezgetett. Manapság
nem sok ilyen idegen emberrel találkozom. Meg kell becsülni őket, és
kihasználni az alkalmat.
A
vonaton beültem a legeldugottabb ülésre, próbáltam elvegyülni az emberek
között. A hajamat visszatűrtem, s egész úton lefelé bámultam. A napszemüveget
belesüllyesztettem a táskámba, úgy éreztem, ha felveszem az még feltűnőbb,
mintha nem.
Ilyenkor
az ember elgondolkozik azon, hogy ha valaki nem akarja, hogy felismerjék, akkor
miért megy emberek közé és miért tömegközlekedéssel utazik? Hiszen akinek már
bármiféle kis hírneve van, az autóval, közlekedik mindenhová, saját sofőr
vezeti az autóját, stb. Viszont itt vagyok én, aki mindezeknek ellent mond.
Nincs szükségem különleges bánásmódra, csak azért, mert tehetséges vagyok
valamiben. Minek változtassak az életemen, ha nincs rá szükségem? Nagyon jól
megvagyok így is. Furcsán érezném magam, ha ilyen életem lenne. Ez ismét egy
újabb ok, amiért kitűnök a tömegből, pedig nem áll szándékomban. Nem
feltétlenül mondhatom el magamról, hogy hírnévre születtem. Márpedig emberek
milliói bármit megtennének azért, hogy egy picit a középpontban lehessenek.
Hazudnék, mikor azt mondanám, hogy én ennek az ellenkezője vagyok. Szeretem a
hírnevet, szeretek a középpontban lenni, ám nem mindig. Néha sajnos túlságosan
komolyan veszik ezt a körülöttem élő emberek… Mert hát mindenkinek van
magánélete, nem igaz?
Az
úton zenét hallgattam, elzárva a külvilágot. Általában olyan zenéket hallgatok,
amik motiválnak valamilyen szinten, például valamelyik szabadprogramom zenéjét.
Jó érzéssel gondolok vissza rájuk, így az út is mindig hamarabb elmegy.
A
vonatról leszállva siettem be a suliba, ahol már viszonylag biztonságban
érezhettem magamat. Levettem a kalapomat, és teljesen otthonosan közlekedtem
tovább az épületben. Mondhatnám, hogy úgy ismerem ezt a helyet, mint a
tenyeremet, de igazából csak úgy nagyjából tudom mit hol találok.
Alsó-középiskolában egy másik épületben voltunk, arra már jobban elmondható ez.
Felmentem
az emeletre, majd halkan bekopogtam a tanáriba. Reméltem, hogy olyan tanár nyit
ajtót, akit már valamikor láthattam, vagy ismertem. Ez sajnos nem így lett, egy
számomra teljesen ismeretlen nő állt velem szemben.
-
Igen? – nézett rám mosolyogva. Fiatalnak látszik, talán a húszas évei végén
lehet, és nem mondom, elég szép is. Szőke haja lófarokba volt felkötve, arcán
pedig egyetlen szépséghibát sem véltem felfedezni. Emlékszem, Hanae, a legjobb
barátnőm valamikor mondta, hogy új tanárnő érkezett a suliba, aki minden fiút
elkápráztat. Azt hiszem, most én is megismerhetem személyesen. Amikor rájött ki
is vagyok, kicsit meglepődött.
-
Jó reggelt! Shiratori-senseit keresem!
-
Nem is tudtam, hogy Shiratori-sensei ilyen híres diákokat tanított valamikor! –
szégyenlősen néztem lefelé, ami láthatóan neki is feltűnt. – Máris szólok neki!
-
Köszönöm szépen!
Pár
percig álltam a falnak dőlve, mire keresett tanárom végre kidugta a fejét a tanári
ajtaján. Szeretem Shiratori-senseit, mert lehet ő bármilyen fáradt, ideges,
mindig teljes erőbedobással próbál segíteni a diákjainak, amit mi viszonzunk
is.
-
Á Miyana, rég láttalak! Az anyagért jöttél vagy csak látogatóba? – köszöntött
kedvesen.
-
Most csak az anyagért, még átszeretnék olvasni párat edzés előtt – mondtam,
miközben Sensei behívott a tanáriba és az asztalához vezetett. A kínos
pillanatok egyike, amikor mindenki téged néz a tanáriban, pedig már
megszokhatták volna, hogy sokszor jövök.
-
Hát igen, ilyen a sportemberek élete – sóhajtott egy nagyot. – Még mindig nem
akarom elhinni, hogy idáig eljutottál. Két egymást követő évben megnyerted a
világbajnokságot, ami eddig senkinek sem sikerült! – kezdett el áradozni.
Mindig
is tisztában voltam azzal, hogy Shiratori-sensei egyik kedvenc diákja voltam, s
amikor megtudta, hogy magántanuló leszek nem akart elengedni. Hiszen néha
amikor jövök a tanulnivalókért, órákon át zengi, hogy mennyire büszke rám. Ez
persze nagyon jólesik, nekem is az egyik kedvenc tanárom volt, vagyis inkább
még most is az. Most már csak Hanae fárasztja állandóan, mint minden más tanárt
a suliban.
-
Sensei, kérem, ne kezdje! Úgysem érek rá annyira, mint említettem – próbáltam
célozgatni, hogy kicsit siessen, és hanyagolja ezt a témát, mert már
sokadszorra hallom.
-
Elnézést, már adom is! – kezdett el kutakodni az asztalán vagy millió papír
között. – Tessék! Kapsz egy kis matekot, magyart, meg pár töri tételt! –
nyomott a kezembe egy halom kupac papírt, szépen dossziékba fűzve.
Kicsit meglepődtem a mennyiség láttán, mert eddig jóval kevesebb anyaggal mentem haza. Alig tudtam belegyűrni a táskámba, a fele így is kilóg.
Kicsit meglepődtem a mennyiség láttán, mert eddig jóval kevesebb anyaggal mentem haza. Alig tudtam belegyűrni a táskámba, a fele így is kilóg.
-
Tudom, hogy kicsit több, mint amire számítottál, de most az osztállyal is
belehúztunk a tanulásba. Ráadásul jövő héten nem kell jönnöd, mert
továbbképzésre megyek, ezért majd ide sem fogok tudni bejönni – magyarázkodott.
-
Nem baj, jövő hétig bőven elleszek ezzel, köszönöm! – indultam el az ajtó felé,
ezzel jelezve, hogy ideje mennem, mert a végén még lekésem a vonatot
visszafelé.
-
Akkor két hét múlva találkozunk, további szép napot, az edzésen meg adj bele
mindent! – köszönt el Shiratori-sensei.
-
Köszönöm szépen, viszlát Sensei! Önnek is további szép napot kívánok!
Szerencsémre
még elértem a vonatot hazafelé, így megkönnyebbülten huppantam le ismét egy
eldugottabb ülésre. Az út változatlanul telt, zenét hallgattam, közben pedig
Hanae írogatott nekem, mert állítása szerint a földrajzóra, amin éppen ült
nagyon unalmas volt, ezért muszáj volt valamivel elfoglalnia magát. Ezen én már
csak jót mosolyogtam, barátnőm semmit se változott azóta, hogy én eljöttem a
suliból. Régen is mindig a pad alatt írogatott valakivel, miközben arról
magyarázott, hogy ki illik össze kivel. Hanaeról tudni kell, hogy mindenkit összehozna
mindenkivel, ez már kiskorában is szokása volt.
Mikor
hazaértem, kipakoltam a táskámból a tanulnivalókat, majd szép alaposan
átlapoztam mindegyiket. Valóban nem kevés anyag, de jövő hétig, ha minden jól
megy, csak végzek vele. Hogy megkönnyítsem a dolgomat, pont ahogy elterveztem,
nekiálltam a magyarnak. Edzésig még van időm, és ezt szeretném hasznosan
eltölteni. A magyar a kedvenc tantárgyam, mindig is jól ment, ezért most is
gyorsan megtanulok, legalább később foglalkozhatok azokkal a tantárgyakkal,
amik nem annyira mennek, mint például a matek.
Körülbelül
két óra múlva végeztem, olyan dél tájékára. Hogy délután ne éhesen menjek
edzésre, lementem a hűtőhöz valami ellátmányért, s nem kellett csalódnom. Anya
szépen bento dobozokba pakolt ebédet készített, amik meglehetősen jól nézek
ki. Anyu, vagyis becses nevén Yuina, csak a nevelőanyám, ám az öcsém Shinji
ezt nem tudja, azt hiszi, vérszerinti testvérek vagyunk, s ez jól is van így.
Persze ettől függetlenül, én rendes testvéremként tekintek rá, ahogy Yuinára is
Anyámként. Apu újraházasodott, látszik rajta, hogy boldog, és csak ez a lényeg.
Én is az vagyok, semmi panaszom nem lehet. Egyetlen vágyam van csupán, hogy
megtaláljam a vérszerinti Anyámat, Hajiwara Kameyot, aki szintén világbajnok műkorcsolyázó
volt egykor. Mikor azonban másodjára indult el a világbajnokságon elbukott, s akkor
látták utoljára, mindenféle nyom nélkül eltűnt. Nem tudni, hogy él-e még
egyáltalán, a japán rendőrség eltűntnek nyilvánította még tizenhárom évvel
ezelőtt. Azóta nem változtattak ezen a tényen.. Mivel én ekkor csupán négy
éves voltam, már csak halvány emlékeim maradtak róla.
Ebéd
után még lapozgattam kicsit a magyart, nemsokára végleg kész is lettem vele.
Ránéztem az órára, és meglepve láttam, hogy már ennyi az idő. Ma a megszokottnál
előbb kellett bemennem edzésre, ugyanis indult egy teljesen kezdő amatőr
csoport, melynek tagjainak ma lesz a legelső edzése. Az edzőm, Mamo-chan
megkért, hogy menjek be neki segíteni, mert elég sokan vannak a csoportban.
Vannak köztük kisebbek, nagyobbak, Mamo-chan szerint a legidősebb lány olyan
tizenhárom év körül lehet.
Gyorsan
felöltöztem kényelmes, edzős ruhába, utána pedig lazán sétálva elindultam a
koripályához. Szerencsére közel lakunk hozzá, csak pár utcányira, ami tízpercnyi
sétát jelent. A korimat mindig otthagyom az öltözőben, sőt szerintem mára fél
szekrényem tartalma ott sorakozik a polcokon már egy jó ideje. Ideje lenne hazavinni
őket, de valahogy sose jön össze, bár már mondogatom pár hete.
A
pályára érve rögtön az öltöző felé vettem az irányt, ahol összefutottam
Hotaruval, aki Mamo-chan második jobb keze utánam, legalábbis ilyen
helyzetekben. Hotaru három éve csatlakozott az egyesülethez, ennyi idő alatt
sikerült olyan szintre feltornáznia magát, hogy velem egy csoportban edzhessen.
Vele jövök ki a legjobban a csoportból, jó barátnők lettünk, mikor idekerült.
-
Láttad mennyi kislány van? Mamo-chan alig bír velük –kuncogott, mire én is
elmosolyodtam. Köztudott, hogy Mamo-chan tényleg nem ért valami jól a
gyerekekhez, még jó, hogy mi itt vagyunk neki.
-
Nem, még nem néztem be a pályára. De akkor menjünk is, mielőtt még megőrül
szegény – mondtam gúnyosan, miután felvettem én is a korimat.
Hotaruval
besétáltunk a pályához, ahol tényleg elég nagy káosszal találtuk szemben
magunkat. Tizenhat kislány, és három idősebb várta türelmetlenül, hogy végre
felmérjék, mit tudnak. Az első edzés szokott mindig a legnehezebb lenni, amikor
felmérjük, ki mennyire tud korcsolyázni. Mamo-chan minket megpillantva könyörgő
pillantásokat intézett felénk.
-
Végre megjöttetek! – szabadította ki magát a gyerekek közül.
-
Pedig még siettünk is – néztem rá Hotarura, ki egyetértően bólogatott.
-
Ahogy látom, Miyu nagyon vártak már téged, nézd csak meg! – mutatott Hotaru a
kislányok felé. A becenevet már megszokhattam, az egyesületben mindenki Miyunak
hív, ami nincs ellenemre.
Ahogy
végignéztem a gyerekeken, hatalmas csillogó szempárok meredtek rám reménykedve.
Lehet akkor ezért vannak ennyien, mert tudták, hogy én is jövök. Nem lepődnék
meg, drága edzőm elég jól ért az üzlethez.
-
Gyerekek, ne örüljetek ennyire, Miyana nem lesz itt velünk most – jelentette ki
Mamo-chan, amin én is, és velem együtt mindenki meglepődött.
-
Akkor miért hívtál be?- néztem rá kérdőn.
-
Én sem így terveztem. Van egy olyan jelentkező a csoportban, aki teljesen kezdő
és még életében nem lépett a jégre. Ez az egyik ok. A másik az, hogy jóval
idősebb a többieknél, és elég két ballábas, ezért tartok tőle, hogy itt csak
útban lenne, akadályozná a többieket.
-
És? Még mindig nem értem.
-
Szeretném, ha magánedzéseket tartanál neki, Most, hogy lementek a versenyek,
úgyis ráérsz, nekem meg nagy segítség lenne. Elküldeni meg nem volt szívem,
annyira lelkes volt – magyarázkodott boci szemekkel. – Elvállalnád? Tudom, hogy
nem gyakran kérlek ilyenre, de ez most fontos lenne.
-
Hát… végül is tényleg szabadabb vagyok mostanában, és ha ezzel segíthetek,
akkor szívesen – mosolyogtam rá megnyerő vigyorral, mert valójában nem sok
kedvem volt hozzá, ráadásul sosem oktattam még senkit komolyabban. Tartottam
pár edzést a saját csoportunknak, éppen ezért picit tartottam ettől az egésztől,
mert a teljesen kezdőkkel még nem volt dolgom. - De jó, köszönöm! Ezer hála
Miyu! Menj át a kispályára, ott vár.
Hotaru
és Mamo-chan elkezdte felmérni a gyerekeket, én viszont a kicsik legnagyobb bánatára
átmentem a kispályára. Kíváncsian nyitottam ki az ajtót, várva, hogy kit
találok itt. Egy tizenöt, tizenhat éves félénk lányra számítottam, ám amikor
megláttam kinek is kell edzést tartanom, teljesen lesokkoltam. Mindenre
számítottam, csak erre nem, ami fogadott.
-
Szia! Végre tudom honnan vagy ismerős! – nézett rám óriási lelkesedéssel, miközben
én még mindig nem jutottam szóhoz